Azok a kiskorú magyar zsidók, akik túlélték az Auschwitz-Birkenauba érkezést követő szelekciót, a rámpáról a tábori fürdőbe, az ún. Szaunába mentek a felnőttekkel. Ott nemek szerint elkülönítve meztelenre kellett vetkőzniük, hajukat, szőrzetüket leborotválták. Ezt követte a rövid közös fürdés az őrök jelenlétében. Saját ruháik helyett újat kaptak: csíkos rabruhát, vagy a már megöltek levetett rongyait. A méret sem a ruhák sem a cipők kiosztásánál nem számított. Ezt követően az írnokok felvették az új rabok adatait, majd tetoválták őket. A rövid egészségügyi karantén után rabszolgamunkásként az Auschwitz-komplexum különböző táboraiba szállították őket.

A Birkenautól (Auschwitz II) néhány kilométerre lévő monowitzi tábor (Auschwitz III) lakói a második világháború egyik legnagyobb német beruházásán dolgoztak. Ők építették fel a német vegyipari óriáscég, az IG Farben hatalmas műbenzin- és szintetikus gumigyárát, amit a foglyok csak Bunaként emlegettek. 1944 nyarán a gigantikus építkezésekre több ezer magyar zsidó férfit és fiút vezényeltek.

Köztük volt Dr. Mengele későbbi boncolóorvosa, az erdélyi Dr. Nyiszli Miklós is, aki visszaemlékezésében megörökítette a Bunában folyó munkát: „Vasúti kocsik százai érkeznek naponta, cementtel, téglával, vasalkatrészekkel. A kirakodás mindig a legsürgősebb feladat. Foglyokkal végeztetik, embertelen munkatempóban… A munkát futólépésben végzik a foglyok. Hat darab egymásra fektetett tégla a kézben; ötvenkilós cementzsák a háton vagy a vállon; négy méter hosszú, nyolc centiméter átmérőjű vascső két embernek a vállán, vagy egy méter hosszú vastag kábel száz kilót nyom. Számosan csuklanak össze ájultan a megerőltető, éhesen végzett munkától, és sokat ér utol a szívhalál, minden szenvedésnek jótékony, gyors befejezője. A halottak végtisztessége itt egyszerűen abból áll, hogy a kábelek számára készített árkokba kerülnek. Földet dobnak rájuk, majd lefektetik a kábelt, és végül ráöntik a betont.” Aki a Bunában megsérült, beteg lett, vagy lesoványodott az éhezéstől, a néhány kilométerre lévő Birkenau gázkamráiba került.

További ezreket szállítottak az Auschwitz környékén felállított több tucatnyi kisebb altáborba.

Sokuk számára azonban a munka is csak időlegesen jelentett menekülést a halál elől. A hivatalos munkaidő reggel hattól délután ötig tartott. Mivel reggel és este több órás létszámellenőrzéseket (appell) tartottak, így pihenésre általában csak napi 5-7 óra maradt. A térségbe települt kisebb-nagyobb gyárakban, bányákban a foglyok szörnyű körülmények között dolgoztak. Az SS-őrökés a foglyok közül kiválasztott munkafelügyelők (kápók, előmunkások) állandóan verték őket. Halálra dolgoztatásuk szervesen illeszkedett a zsidók kiirtásának programjába. Az olcsó munkaerőért az SS foglyonként és naponta néhány márkát kapott. Nőkért és segédmunkásokért kevesebbet, erős férfiakért és szakemberekért többet. A hasznot az garantálta, hogy az SS a hivatalos számítások szerint napi 1–1,5 márkát költött egy-egy fogolyra. Valójában kevesebbet, hiszen az SS-őrök és a kápók gyakran ellopták a rabok adagját.

Az Auschwitztól 22 kilométerre lévő Trzebinia lágerben 1944 több mint 400 magyar zsidó robotolt. A rabok között legalább százhúsz, 17 évesnél fiatalabb fogoly dolgozott a helyi kőolajfinomítót ért bombatámadás romjainak eltakarításán. A fennmaradt névlisták szerint jelentős részük magyar volt. Köztük volt Holló Tamás (15 éves, fogolyszáma B-5966), Barabás György (17, B-5894), Fleischmann Mátyás (17, B-5913), Engel János (17, B-5906), Herskovits Miklós (17, B-5962), Kemény Iván (17, B-5998), Kovács Imre (17, B-6005), Schreiber Attila (16, B-6103), Váradi István (17, B-6128), Wohl Sándor (16, B-6143).

A munkatempó fokozása érdekében az SS-ek és a kápók gyakran verték őket. Kevés ennivalót kaptak, öltözékük csak vékony fogolyruhából és facipőből állt, tisztálkodni alig lehetett. Nem csoda, hogy átlagosan a foglyok 15-30 százaléka beteg vagy sérült volt. A munkaképteleneket visszaküldték Auschwitzba, ahol meghaltak, vagy megölték őket. A Trzebiniában elhunyt 200 foglyot az altábor saját krematóriumában égették el. Egy budapesti túlélő így emlékezett: „Aki annyira elgyöngült, hogy munkára nem tudott kimenni, azt levetkőztették, autóra tették, illetve dobták, és bevitték a krematóriumba. A szerencsétlen, akit az autóra feltettek már tudta a sorsát, de tévedés volna azt hinni, hogy emiatt kétségbe esett. Olyan állapotban voltunk, hogy részünkre a krematórium csak megváltás lehetett. Örökké az öngyilkosságról beszéltünk, de lelki és fizikai leromlottságunk még ebben is meggátolt bennünket, hiszen ehhez energia kellett, ami nekünk nem volt.”

Az Eintrachthütte altáborba magyar foglyai között sok volt a 14-16 éves kamasz fiú. Egy részük a hadiüzemben dolgozott, ahol légvédelmi ágyúkat gyártottak. Másokat külső munkahelyekre vitték. A 16 éves, kaposvári Schlesinger Pál a gyárban robotolt: „A géptől nem nagyon távozhattunk el, mert a teljesítmény ki volt tűzve, úgyhogy nem nagyon beszélgethettünk egymással. Az első felügyeleti fórum volt a Häftling-Vorarbeiter (előmunkás), aki rendszerint lengyel árja volt, azután jött a német Meister (mester), aki civil volt és legtöbbnyire igen kegyetlen, utána következett a Kommandoführer, aki SS volt és volt a kápó, aki szintén häftling (fogly) volt. Ha valaki kiszabott munkateljesítményt nem végezte el, azt bejelentették szabotálásért és akkor 25-50 botütést kapott.” A barakkokban szobánként 80 főt zsúfoltak össze. Rabruhát és facipőt viseltek, de alsóneműt nem kaptak. Tisztálkodáshoz csak hideg vizük volt, de hetente egyszer kaptak tiszta ruhát. A szállás viszonylag tiszta volt, an foglyok szalmazsákon feküdtek, fejenként két pokróccal takarózhattak. Az élelmezés kávéból, levesből, 25-30 deka kenyérből és különféle feltételekből állt. „Birkenauhoz képest nagyon jó dolgunk volt” – jegyezte meg a 15 éves komáromi Berger Gyula.

Azok a gyerekek, akik megszegték a drákói szabályokat, a helyi Gestapo kezére kerültek. A 15 éves kárpátaljai Fried Jenő nem bírta az éhezést. Ezért cigarettát csempészett a gyárba, hogy ott kenyérre cserélje a civil munkásokkal. Amikor elkapták, csaknem egy teljes napig kellett vigyázban állnia az elektromos árammal teli drótkerítések között. Ezután további órákat töltött egy vízzel elárasztott állócellában. Jenő valahogy életben maradt, de rögtön a kórházbarakkba vitték.

Az aknaszlatinai Guttmann Andor mindössze 14 éves volt, amikor Eintrachthüttébe került. Kora ellenére azért maradt életben, mert az egyik magyar származású SS megkedvelte és titokban rendszeresen vitt neki ennivalót.

Különösen alacsony volt a kiskorú rabszolgák életben maradási esélye, ha valamelyik környékbeli szénbányába kerültek. Az Auschwitztól 10 kilométerre lévő Jawischowitz altáborba körülbelül ötven 14 év körüli magyar fiút osztottak be munkára.  Zsúfolt barakkokban laktak, és bár naponta fürödhettek, és többször új ruhát is kaptak, állandóan éheztek.

A legtöbben a bányában dolgoztak, szenet fejtettek és rakodtak. A hosszú műszakok, a munkatapasztalat és védőöltözék hiánya, a munkafelügyelők kegyetlenkedése, az üzemi balesetek és a rossz ellátás miatt egy átlagos fogoly fizikuma három-négy hónapig bírta. A munkaképtelenné vált rabokat visszaküldték a birkenau gázkamrákba. „Meztelenül, mint a kutyákat egy kocsira hajították és elvitték őket” – emlékezett rájuk Paszternák Bernát, a 17 éves kárpátaljai deportált Felsővisóról.

A charlottengrubei altábor szénbányájában is több száz magyar zsidó robotolt. A bánya igazgatója személyesen válogatta ki őket Birkenauban. Főleg erdélyiek kerültek ide. Ellátásuk nagyon rossz volt, sokszor csak fagyott karalábét kaptak enni. Gyakoriak voltak a munkabalesetek és a gyulladásos fertőzések (phlegmone). A különböző betegségek is rengeteg áldozatot szedtek. A foglyok fele alig egy hónap alatt munkaképtelen lett. A 17 éves galgóci Heller Miklóst családjával együtt deportálták Auschwitzba. Édesanyját, két öccsét és a kishúgát érkezés után rögtön meggyilkolták. Miklóst és édesapját az SS-orvos kényszermunkára küldte. Mindketten egy charlottengrubei munkástranszportba kerültek, ahol a bányába osztották őket. „Szörnyű benyomást tett rám az állandó sötétség… Állandóan járnak a csillék, villanyárammal, mint a villamos. Minket is beültettek egy ilyen vonatba. Nekem ekkor a dolog nagyon tetszett, érdekesnek tartottam mindezt.” Miklósék egész nap szenet lapátoltak, édesapja hamarosan megsérült munka közben. A sebe megfelelő ellátás hiányában elfertőződött és december elején a kórházban meghalt. „Itt maradtam teljesen egyedül a világban” – emlékezett Miklós a felszabadulás után.

A fürstengrubei altábor szénbányájában 150 magyar zsidó robotolt. A május végén beérkező transzportokból válogatták ki őket. A visszaemlékezések szerint sok volt közöttük a 14-18 éves fiú. Egy részük a bányában dolgozott, mások új tárnát ástak, síneket raktak le, erdőt irtottak, valamint a táborban végeztek különböző feladatokat. Százötven fős barakkokban laktak, az ellátás rossz volt: gyakran csak este kapták meg az ebédre szánt, kihűlt „levest”. Sok tinédzser korú rab kapott tífuszt vagy skarlátot, de gyógyszer nem volt. A gyengélkedőn rendszeresen zajlottak szelekciók: alkalmanként több mint 50 munkaképtelen foglyot küldtek Birkenauba. Helyükre újabbak érkeztek. 1944 nyarán havonta 60-90 haláleset történt. „A Blockmeister ha valakire ránézett, és nem tetszett neki, arra olyan ütéseket mért, hogy az másnap ágynak dőlt, és harmadnap krematóriumba került” – emlékezett egy 18 éves asztalos fiú Bilkéről. A tábort a birkenaui krematóriumok korábbi parancsnoka, a szadista Otto Moll SS-Hauptscharführer vezette.

Amikor 1944 decemberében megszökött egy fogoly, a részeg Moll bosszúból agyonlőtt 19 embert. A szökések mégis folytatódtak, pedig az elfogottakat megkínozták és felakasztották. „Egy nap, amikor a bányába kísértek, a csoportból egy társunk újból meg akart szökni. Ennek egész nap feltett kezekkel, cövek módra kellett állnia, miközben az SS puskatussal és gumibottal ütötte. Ha sírni mert, még jobban kínozták. Estére őt is felhúzták.” – emlékezett három 14, 15 és 18 éves kárpátaljai kamasz.

Az Auschwitz-komplexum különböző táboraiban rabszolgamunkásként dolgozó magyar gyermekek pontos száma nem ismert. Azt sem tudjuk, hogy hányan haltak meg közülük Monowitzban és az altáborokban, illetve hányan kerültek vissza munkaképtelenként a birkenaui gázkamrákba. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy 1945 januárjában a 9806 monowitzi rab majdnem harmada, 3013 fogoly volt magyar zsidó. Közülük több százan bizonyosan kiskorúak voltak. Őket és az altáborok túlélőit 1945 januárjában a közeledő Vörös Hadsereg elől halálmenetekben hajtották a Birodalom nyugati koncentrációs táboraiba.