„Ma nem mentem iskolába”

Az ország 1944. március 19-i német megszállása után a kollaboráns magyar hatóságok hatalmas energiával láttak neki a zsidóság jogfosztásának és kirablásának. A zsidók javait elkobozták, állásaikból kirúgták őket, utazásukat szigorúan korlátozták. Előírták, hogy minden 6 évnél idősebb zsidó köteles a ruházatán egy 10×10 centiméteres sárga csillagot viselni.

„Ma nem mentem iskolába” – ezzel a mondattal kezdődik Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság, amely a 15 éves Kertész 1944-45-ös történetét beszéli el. „Iskolában nem voltam egy hétig. Nagyon sokan hiányoznak az iskolában” – írta naplójába 1944. március 29-én a 14 éves budapesti Steiner Erzsébet.„Azt reméltem, hogy nem lesz tanítás” – jegyezte fel a 15 éves, szintén fővárosi Klein Márta március 20-án, hétfőn, a megszállás másnapján. „De volt” – tette hozzá csalódottan. A következő hetekben három fejlemény határozta meg a gyerekek és kamaszok élményeit: az iskolai rend felborult majd a tanév hirtelen véget ért, fel kellett tűzni a sárga csillagot, és a felnőttek tanácstalannak és kétségbeesettnek tűntek.

A 13 éves nyíregyházi Kovács László szinte megkönnyebbült, amikor többé nem mehetett a helyi középiskolába, mert a felsősök addig rendszeresen megalázták, bántalmazták a sárga csillagot viselő fiút. A 16 éves budapesti Ecséri Lilla dacosan lázadt szülei döntése ellen. A felnőttek bár a csillagot felvarrták, de igyekeznek a szégyenfoltot így-úgy elfedni: „Nem akarom takargatni” – írta naplójába április 24-én – „Én nyíltan akarom viselni, ha kell!”. A budapesti Lövi Péter még nem volt hat éves, ezért rá nem került csillag. A kisfiú megbántottnak érezte magát és sajnálta, hogy nem hordhatja a számára tetszetősnek tűnő „díszt” mint a nagyok és a felnőttek.A kiskamasz Klein Márta viszont már pontosan érzékelte a sárga csillag jelentését: „Anyu már szabja-varrja a sárga csillagokat. Nem értem én ezt az egészet. Én mindig magyar voltam. Az is vagyok. Hát zsidónak lenni nem csak egy vallás?”A 17 éves kolozsvári Czitrom Gábor számára is világos volt, hogy a megkülönböztető jelzés nem csak adminisztratív eszköz, hanem a zsidóság megalázásának, kitaszításának szimbóluma is. Őt azonban – későbbi visszaemlékezése szerint – ez nem zavarta különösebben, mert a városban addig is pontosan mindenki tudta, ki a zsidó. Kertész Imre irodalmi alteregóját is csak akkor feszélyezte a sárga csillag, ha a szüleivel együtt kellett végigmennie az utcán, ha egyedül sétált, akkor nem érezte kellemetlennek.

A legerősebben talán az nyomaszthatta a gyerekeket és kamaszokat, ha szüleiket, felnőtt rokonaikat elveszettnek, tehetetlennek látták. A 13 éves nagyváradi Heyman Éva nagyanyja a sárga csillagos rendelet hallatán idegösszeroppanást kapott. Évát inkább átvitték néhány napra egy barátnőjéhez. Itt varrták fel a csillagot „jó szorosan, épp a szívem fölé. Öt napig voltam Anninál, sokkal jobb volt, mint otthon”. Steiner Erzsébet viszonya nagyon megromlott az apjával, aki – nyilván az események terhe alatt is – teljesen kifordult önmagából. Április 8-án, három nappal a csillagrendelet életbe lépése után egy családi veszekedés alatt elszabadultak az indulatok: az apa „elkezdett hisztizni és ráncigált, ütött, vert …Szörnyen bőgtem. Az öreghez [apjához] nem beszélek. Én csak bízom abban, hogy ha létezik Isten, az majd ad nekem jobb szülőket. Hiszen ezek nem is szülők. Az nem lehet igaz, hogy egy édesanya és egy édesapa így bánjanak a gyerekükkel”. Ugyanakkor Erzsébet jól látta, hogy az incidens nem független a megelőző hetek nyomasztó fejleményeitől: apja “ideges, és muszáj volt valakin kitöltenie a dühét.”

Szűkülő világ

A magyar kormányzat 1944. április 16. és június 31. között országszerte 350 gettót és gyűjtőtábort állított fel. Budapesten – sok más településhez hasonlóan – a zsidókat nem egybefüggő és körülzárt gettóban, hanem elszórt háztömbökben tömörítették. Országosan összesen körülbelül 650 ezer embert zártak kényszerlakhelyekre alig tíz hét alatt.

Az észak-keleti és keleti országrészekben különösen brutális jelenetek között ment végbe a gettósítás. Itt rögtön traumatikus élmények érték a gyerekeket. A nyíregyházi Kovács család az akció legelső napján, április 16-án vasárnap hajnalban dörömbölésre ébredt. „Kinyitni! Csendőrség! Öltözzenek fel! Csomagoljanak!”. Mint mindenütt, a hatóságok itt is a nemzeti vagyonnak nyilvánított zsidó javak elrablásával kezdték az akciót. „A járőrparancsnok először anyutól és Évitől vette el fülbevalóikat” – emlékezett a 13 éves László. „Ahova most kerültök, ott úgysem lesz rá szükségetek, büdös zsidók!”. Heyman Éva nyakában az intézkedő rendőr meglátott egy vékony aranyláncot, amelyen a kislány naplójának kulcsát tartotta. „Ez most nem zsidó magántulajdon többé, hanem nemzeti vagyon” – dörrent rá a rendőr. A Kovács családot sok száz nyíregyházihoz hasonlóan először a hitközségi iskolába vitték a csendőrök, akik válogatás nélkül ütötték a zsidókat. Az egyikük különösen vad volt: a kiskamasz Lászlón is többször végigvert egy fahusánggal. Amikor az anya a kisfiú védelmére kelt, az asszony arcába sújtott botjával. „A sok szerencsétlen család között egymás láttán és a sok gyermek sírásának hatására pánik tör ki. Jajveszékelés, hisztérikus, tumultuózus jelenetek.”

A gettósítás következtében zsidók százezrei hirtelen radikálisan szűkülő terekben találták magukat. A legtöbb helyen szinte elviselhetetlen volt a zsúfoltság. Pécsett három, a debreceni csendőrkerület gettóiban gyakran csak kettő, Nyíregyházán mindössze egy négyzetméter jutott egy ember számára. Itt volt olyan egyszintes falusi parasztház, ahova 198 embert zsúfoltak össze. Máramarosszigeten csaknem kéttucat személy élt egy szobában. A dési gettóban egy emberre szintén csak két négyzetméternyi hely jutott.

„Az egyik fiúba szerelmes lettem”

A gyerekek a zsúfoltságot nem mindig élték meg tragédiaként. „A rendelet szerint” – olvasható a nagyvárai Heyman Éva naplójában –“ tizenhat embernek kellene egy szobában lakni, de hiába, a szoba kicsi, és így sem lehet megmozdulni. Pedig csak tizennégyen vagyunk. Mikor sötét lett, lefeküdtünk a matracokra. Én összebújtam Maricával [Éva unokatestvére és barátnője, aki néhány héttel később Birkenauban Éva karjaiban halt meg], és mind a ketten, akár hiszed, akár nem, majdnem boldogok voltunk, kis Naplóm. Bármilyen furcsa is ez, de mégis mindenkink együtt volt, aki szeretünk”.

A 14 éves, fővárosi Steiner Erzsébet 1944. június 12-én a következőket elkeseredett sorokat írta: “Drága Naplóm … Ma jött ki a gettórendelet. A legnagyobb bizonytalanságban vagyunk. Szeretnék meghalni. Lehet, hogy ez be is fog következni.” Ugyanakkor július közepén már vidámabb hangulatban fogott tollat: „Itt írok az új lakásban, ahová költözni  kellett. Hála a jó istennek, életuntságom elmúlt. Kitűnő társaság van, sőt az egyik fiúba, azt hiszem, szerelmes lettem.” Nem Erzsébet volt az egyetlen, akinek a gettósítással járó rendkívüli helyzet a megpróbáltatásokon túl társasági és érzelmi életének felpezsdülését is jelentette. Heyman Éva boldogan látta, hogy szerelmét, az addig elérhetetlennek hitt Vadas Pistát ugyanabba az épületbe osztották a gettóban, mint őt. A fővárosi Weinmann Éva családjával együtt „vegyes” sárga csillagos házba került, ahol néhány lakásban keresztények laktak. A 16 éves kamasz csalódottan jegyezte fel a naplójába, hogy a házban lévő két 17 éves zsidó fiú „ronda”, és van „3 csinos goj [nem zsidó] fiú” is, de azok „fütyülnek rám …Ez a készlet.”

A megszállás előtti polgári rend egyik napról a másikra megbomlott, a szabályok fellazultak. A felnőttek figyelme a túlélésre, élelem, víz, gyógyszer megszerzésére, a hatósági brutalitások elkerülésére összpontosult. A gettósítás tavasszal kezdődött és belenyúlt 1944 hosszú, forró nyarába. A gyerekek „egész nap kint voltak a gettóházak udvarán” – írta a háború után a Nagyváradot túlélő újságíró, Zsolt Béla – „a parancs szerint nekik is ötkor kellett kelniük, mint a felnőtteknek és állandóan útban voltak, s képtelen stikliket csináltak a nagy szabadságban, amely főként az odakint szorosabb iskolai és nevelői felügyelet alatt élt módos polgárgyerekekre a gettóban rászakadt”. A kamasz „fiúk és a lányok bebújnak a bokorba, felmennek a padlásra, együtt mennek WC-re – a korai pubertás áttöri gátjait”. A 13 éves Ember Mária is úgy emlékezett a kunhegyesi gettóra, hogy a gyerekek bár állandóan éhesek voltak, élvezték a hirtelen jött szabadságot, a felnőttek fegyelmező hatalmának összeomlását.

Volt, ahol a szülők heroikus erőfeszítésekkel megpróbálták fenntartani a normális élet látszatát. A 13 éves Kovács László édesapját az első szelekciós ponton, a nyíregyházi zsidó iskola udvarán elválasztották a családjától, így a gettóba édesanyjával és testvérével került. Ugyanez történt másokkal is. „A négy csonka családot a négy anya egy 12 fős nagycsaláddá alakította. Anyáink a lakóhelyelosztás figyelve úgy helyezkedtek (de bennünket gyerekeket is úgy igazgattak), hogy mi tizenketten valóban, mint egy család kerültünk elhelyezésre” – írta a 12 fős csoport egyetlen túlélőjeként a háború után Kovács. Az anyák a 4×4 méteres szobát tisztán tartották, a gyerekek felügyeletét felosztották egymás közt, tanulócsoportokat szerveztek nekik, hogy elfoglalják őket nap közben. „Ma is csodálattal adózom e négy törékeny, szép és művelt fiatalasszonynak” – emlékezett László.

A gettóban

A körülmények gyors romlásával azonban ezek az erőfeszítések kudarcot vallottak és a különleges helyzet adta „vakáció” öröme is elillant. Az élelem egyre kevesebb volt, a tisztálkodási lehetőségek hiánya miatt az emberek eltetvesedtek, járványok törtek ki. A hatóságok sok helyen megkezdték a gettók felszámolását. A zsidókat deportálás előtt gyűjtőtáborokba vitték, ahol még a gettóknál is rettenetesebb körülmények uralkodtak. A csapások felőrölték az emberek idegeit, mentális és fizikai ellenálló képességét.„Napról napra láttuk, ahogy mentek össze, soványodtak, gyengültek szeretteink és ismerőseink. Kisbabás anyáknak elapadt a tejük. A picik arcocskája szinte áttetsző, szép szemük beesett” – számolt be Kovács a simapusztai gyűjtőtáborról.

A csendőrök már a gettósítás előtt is gyakran verték az embereket, de az értékek utáni eszelős hajsza általában a gettók és gyűjtőtáborok felállításával kezdődött. A sötét cinizmussal „pénzverdének” elnevezett kínzóhelyiségekben tömegesen vallatták a tehetős vagy annak vélt zsidókat, hogy árulják el, hova rejtették értékeiket. A kolozsvári nyomozók specialitása a herékre összpontosító kínzási módszer volt, ahogy Nagyváradon is. Miskolcon a csendőrök fejjel lefelé akasztották fel az áldozatokat, és úgy ütlegelték őket, sok emberrel sós vizet itattak. Itt is többen belehaltak a verésbe, mások az Arany János utcai fogdában átéltek hatására idegösszeomlást kaptak.

A hatóságok a gyerekeket, kamaszokat sem kímélték. Sokuknak végig kellett néznie, ahogy szüleiket megkínozzák. Désen ostorral, bikacsökkel és husángokkal ütötték az embereket, gyakran gyermekeik szeme láttára. Ezt a gyakorlatot a kolozsvári „pénzverdében” is alkalmazták. Nyíregyházán szintén a gyerekek előtt vallatták a szülőket. Zsolt Béla visszaemlékezése szerint egy fiatal lány a nagyváradi gettóban a tanácsát kérte, mit tegyen: egy csendőr megígérte neki, hogy ha lefekszik vele, nem kínozzák meg idős, beteg édesapját. Zsolt elutasította a dilemma megválaszolását. A lány odaadta magát a csendőrnek, de az idős embert ennek ellenére agyonverték.

A magyar királyi belügyi vezetés a zsidók totális kifosztására törekedett. El akarták kerülni, hogy a deportálás előtt a zsidók elrejtsék vagyontárgyaikat és ezzel bevételtől fosszák meg a magyar költségvetést. Attól sem riadtak vissza, hogy gyűrűket, drágaköveket, aranyat keressenek felnőttek és gyermekek testnyílásaiban. A deportálásokat irányító Endre László belügyi államtitkár utasítására a gettókban és táborokban a zsidóknak testüregi motozáson kellett átesnie. A parancs értelmében számos helyen a gyermekeket is alávetették ennek a megalázó és fájdalmas tortúrának. A férfiak, fiúk esetében a motozás a végbélnyílásra is kiterjedt. A nők és lányok esetében a nemi szervet is átvizsgálták. Erre még az Auschwitzot megjárt túlélők nagy része is az egyik legmegrázóbb élményként emlékezett. Az író, Zsolt Béla a nagyváradi haszid rabbi egykori házában berendezett gettókórházban húzta meg magát. Onnan látta, hogy milyen állapotban kerülnek elő a motozás áldozatai. „A hetvenéves asszonyok hamuszürkén, ezerévesen vánszorogtak ki az ajtón, a kislányok vérvörös arccal, eszelős, fekete karikás szemekkel rohantak ki, mintha ki akartak volna szaladni a világból”.

Sok helyen úgy vélték, hogy a csendőrök, városi tisztviselők nem elég rutinosak a testnyílások átvizsgálásában. Ezért a városi hatóságok szülésznőket és ápolónőket rendeltek ki – természetesen a zsidók költségére. Ez korántsem jelentette, hogy a szakavatott munkaerő bevonásával elviselhetőbb vagy higiénikusabb lett volna a tortúra. Pécsen, Szászrégenben, Désen a lánygyerekek szűzhártyáját feltépték, sokukat mocskos kézzel megfertőzték. Székesfehérváron 10 motozónő összesen két pár gumikesztyűt használt sok száz nő hüvelyének vizsgálatakor. Itt még a hat év alatti kislányokat sem kímélték.

A magyar történelem elérte egyik nehezen meghaladható mélypontját: a törvényes hatóságok utasítására állami alkalmazottak hivatalos eljárás részeként kisgyerekek testnyílásaiban keresték-kutatták a „nemzeti vagyont”.