1944 nyarán a magyar zsidók olyan tömegben érkeztek az Auschwitz-komplexumba, hogy a tábori adminisztráció nem győzte a munkát. Ezért több tízezer magyart nem is tetováltak. A helyhiány következtében mintegy 25-30 ezer nőt – köztük több ezer 18 évesnél fiatalabb tinédzser lányt – Birkenau félig kész táborrészébe (BIII) irányítottak. Ezt az ivóvízzel és csatornázással alig ellátott szektort a foglyok különösen rossz körülmények miatt „Mexikónak” nevezték.

A legtöbb ide zsúfolt kislánynak és nőnek még rabruha sem jutott: hálóingekbe, szakadt estélyi ruhákba, takarókba burkolták magukat. Tovább ezrek kerültek a férfi és női tranzittáborba (BIId, BIIc).  

A lesoványodottakat és a betegeket az SS-orvosok hetente szelekciókkal szűrték ki. Ilyenkor a nőknek és lányoknak is meztelenül kellett elvonulniuk előttük. A munkaképteleneket félreállították és teherautókkal a krematóriumokhoz vitték. A kisebb csoportokat az ottani SS-személyzet agyonlőtte, a nagyobbakat elgázosították. A „Mexikóban” és a tranzittáborokban elhelyezett több tízezer foglyot az SS munkaerő-tartalékként használta. Azokat, akik túlélték a néhány naptól akár több hónapig tartó várakozást, mindenféle regisztráció és tetoválás nélkül szállították kényszermunkára Európa szerte.

A magyar gyerekrabszolgák és felnőtt társaik több száz koncentrációs, munka- és kényszermunkatáborba, valamint gyárba és üzembe kerültek. Ezrével vitték őket a közeli KL Gross-Rosen altáborrendszerébe, a bajorországi Flossenbürgbe és a KL Dachauba, vagy éppen az ausztriai Mauthausenbe. Más ezreket az észak-németországi táborok, KL Sachsenhausen, KL Ravensbrück női tábor nyeltek el. A magyar zsidók északon és keleten egészen Varsóig, a Balti-tengerig (KL Stutthof), sőt a lettországi Rigáig, onnan pedig a litvániai Kaunasig jutottak. További ezrek kötöttek ki távoli nyugaton az elzászi KL Natzweiler-Struthof és a Neuengamme-komplexum lágereiben.

A thüringiai Arbeitslager Dora 1943-ban a KL Buchenwald altáboraként azért jött létre, mert a légitámadások miatt Hitler elrendelte a rakétagyártás föld alá telepítését. A foglyok földalatti alagutakat vájtak és a hegyek belsejébe hangárokat fúrtak. Ezekbe hamarosan hatalmas gyárak települtek, melyekben a rabok gyártották a csodafegyvert. A Dorát 1944 őszén KL Mittelbau néven önálló koncentrációs táborrá minősítették.

Az első magyar zsidók  májusban érkeztek Birkenauból. Több mint ötszázan kerültek az ellrichi altáborba. Itt volt a leghosszabb munkaidő, napi 13 óra. Hónapokig nem kaptak új ruhát, így az egész láger tetves lett. Egy túlélő szerint a magyarokból hamarosan „bizonytalan járású, ijesztő fejű csontvázak” lettek.

Ellrichben sok 11-15 éves magyar gyereket szállítottak. Sorsuk évtizedekkel később is kísértette a túlélőket. Felnőtt munkacsapatokba kerültek, de csökkentett, gyerek fejadagot kaptak. Egy gyár romjait bontották, vagy combig vízben állva puszta kézzel nádat tépték és mocsarat csapoltak. A felnőttek az 5. blokkban elkülönítettek neki egy sarkot, hogy a 20 gyerek együtt maradhasson. A fűrészporos földre terítette takarókon aludtak: „Végig a takarodó alatt – este 11-től reggel 5 óráig – hallottuk a gyerekeket nyöszörögni, úgy tűnt, a szüleiket  hívogatták, akik sosem jöttek értük…Azoknak a gyerekeknek a nyüszítése a leglesújtóbb emlékem…” – mesélte később egy francia deportált. A kis rabszolgákat a nácik módszeresen halálra dolgoztatták

Több ezer kárpátaljai és Budapest környéki fiút és férfit vittek az 1943-as felkelés során lerombolt varsói gettó területén felállított új táborba.  A 17 éves Weingarten Dezső szerint „az itteni élet az auschwitzihoz képest mennyei volt”. Egyes munkacsapatokban napi fél kiló kenyeret és másfél liter levest kaptak. Kétszer annyit, mint Birkenauban. Másoknak ugyanakkor csak répa jutott. Az ellátáshoz hasonlóan a munka és a bánásmód is eltérő volt. A 16 éves Fischer Józsefék a gettó romjait takarították el, lengyel munkafelügyelőik „emberségesen bántak velünk”.

A budapesti Rath Ernő és 16 éves öccse, József a gettó romjai között talált aranyat és ékszert adták el ennivalóért. Az alig 14 éves munkácsi fiú, Szmulovits Izrael tapasztalatai szerint az SS-őrök tisztességesek viselkedtek, de a német bűnöző kápóik „azt tettek velünk, amit akartak, ütöttek, vertek kedvük szerint”. A 16 éves Moskovits Dávidot és társait a német kápók és az SS-ek egyaránt verték. Klein Mandelékkal az SS-ek autót húzattak és az egyik őr kiverte négy fogát.

Az észtországi Vaivara-komplexumba került néhány száz nő jelentős része szintén kiskorú volt. A 15 éves Fuchs Fáni családját a magyar hatóságok már 1941-ben Galíciába deportálták hontalanként. A belzeci megsemmisítő tábor gázkamrái elől szöktek vissza Magyarországra. Az 1944 tavaszán még mindig csak 17 éves Fáni elszakadt szüleitől és egyedül került Birkenauból a KL Vaivara Goldfields altáborába. Reggel 5 órakor indultak az erdőbe, ahol egész nap térdig vízben állva dolgoztak. „Erdőirtást végeztünk, nagy fenyőfákat fűrészeltünk…Ez nagyon nehéz munka volt. Mikor este hazajöttünk a szállásunkra, nem éreztük a kezünket…Közel voltunk a pusztuláshoz.” Itt még bírták erővel és mindenki életben maradt. De amikor néhány héttel később egy másik altáborban (Lagedi) végezték ugyanezt a munkát, már „nagyon sokan haltak itt meg közülünk, még többen megbetegedtek.” A 18 éves nagyszőlősi Falikovits Judit szintén Lagedibe került. A puszta földön aludtak, még szalmazsákjuk sem volt. A lánynak az erdőben rázuhant egy fa a lábára, de szerencséjére két hét után kiengedték a kórházból.

Birkenauból több ezer magyar zsidó lányt és nőt vittek a lett fővárosban felállított Riga-Kaiserwald koncentrációs táborba. A 17 éves Markovics Adél és édesanyja kezdetben a főtábor melletti erdőben lapátoltak homokot. Utána egy közeli altábor kertészetébe kerültek, majd a közeledő szovjet csapatok elől a Dundaga I-es lágerbe evakuálták őket. Útközben ütötték-verték, éheztették őket. Hamarosan innen is menekülni kellett. Egy windaui muníciógyárba vitték őket, ahol egész nap nehéz lőszeres ládákat emelgettek. „Mosakodni levittek a tengerbe, ahol meztelenül kellett fürödnünk az SS katonák előtt, akik fényképeztek bennünket.” – emlékeztek a megalázó helyzetre. A 15 és 16 éves Grünberger lányok igyekeztek a bizarr helyzet előnyös oldalát nézni: „Munka után este lehetett a tengerben fürdeni, és ez valóban nagyon jó volt.” Eközben a 15 éves Freumovits Gittát és a 16 éves Rellit az egyik rigai gyárban azzal fenyegették, hogy aki nem dolgozik „mehet a krematóriumba”.

Több ezren az Oscar díjas Schindler listája című filmből ismert, Krakkó melletti KL Plaszowba kerültek. Többségük fiatal nő és tinédzser kislány volt, de néhány száz férfit és 13-17 éves fiatal fiút is átszállítottak. A 17 éves Herskovics Hajnal szerint a plaszowi tábor kezdetben elviselhetőbbnek tűnt Birkenaunál, ahol a barakkokban nem voltak se priccsek, se ivóvíz: „egyetlen jó, hogy tisztaság volt itt, lehetett fürödni mindennap és inni is lehetett jó, tiszta vizet, ami szintén sokat jelent.” Később nőtt a zsúfoltság és már négyen, öten aludtak egy ágyban. Más barakkokban viszont csak deszkákra fekhettek és „sok volt a poloska és a tetű, nagy volt a szenny és piszok” – emlékezett az egyik túlélő.

A 16 év alatti fiúkat az építkezésekre vitték kőműves inasnak. A mindössze tizenhárom és fél esztendős Fischerlovics Haszkel szerint viszonylag rendes ellátást kaptak: „Naponta 10 órát dolgoztam. Meg kell hagyni, nagyon jó kosztot kaptunk: naponta negyed kenyeret, kétszer hetenként fél kenyeret…30 deka marmaládét, gerstlilevest hússal és mindenből eleget.” A nők rosszabbul jártak. A 14 éves miskolci diáklány, Forgács Mária kommandójában az élelmezés „állandóan gerstlilevesből állott, ezen kívül kaptunk naponta 20 deka kenyeret, hozzá 2-3 deka margarint,vagy lekvárt.” Ilyen ellátás mellett ezek a kamasz lányok szenet lapátoltak, csilléket toltak, kubikosmunkát végeztek. Sokan a kőbányába kerültek: „Itt nagyon nehéz munka volt, minden cél és értelem nélkül cipeltünk hegyre fel és le óriási termésköveket és téglákat.” – emlékezett a 15 éves Stern Fáni. Hajnali 3-kor volt az ébresztő, hogy legyen idő a létszámellenőrzésre. „Reggel 5-től este 7-ig állandóan dolgoztattak, akár szakadt az eső, akár tűzött a legforróbb nap, az mindegy volt és mindezt egy szál vékony ruhában, kabát nélkül szenvedtük végig. Úton-útfélen emberi csontokra bukkantunk, ti. ez az óriási terület előzőleg a krakkói temető volt, ezt felszántották a németek, és ott építették fel a lágert.”

A 16 évesen Miskolcról elhurcolt Keil Ibolya először szintén a kőbányába került rabszolgamunkára: „Hatalmas, 30 kg-os köveket hordtunk…később sáncot ástunk és sokszor koporsókat ástunk ki, a régi zsidó temetőben, láttuk a csontvázakat.”

Bár a gyilkosságok száma Plaszowban nem volt kiugró, a magyar gyerekek sok meghatározó emléke kötődik a koncentrációs táborban dúló erőszakhoz. Mindenkit ütöttek és bárki megverhette őket. Grünberger Sáriékat SS-őrei „ha valaki egy percre megállt, azt megverték.” A 14 éves munkácsi diák, Wettenstein Izidor munkacsapatának felügyelői „olyan rosszak és kegyetlenek voltak, hogy naponta halálra vertek néhány embert.” A 13 éves Adler Hermannékkal viszont kifejezetten jól bántak a román és lengyel származású SS-ek. Őket a német kápók és a zsidó tábori rendőrök verték gyakran össze. Valamennyien rettegtek a tábor parancsnokától, a Schindler listájából ismert szadista Amon Leopold Göth SS-Untersturmführertől (hadnagy). Volt, akit kivégeztetett, másokat saját kezűleg lőtt agyon.

 A magyar túlélők egyetlen tábor kapcsán sem beszéltek utólag ennyi félelemmel az őrkutyákról. Katz Magda és húga, a 15 éves Eszter: „A legborzasztóbb volt, hogy ha valaki egy pillanatra megállt a nehéz munkában pihenni, akkor vérebeket uszítottak reánk és azok összemartak bennünket.” Göth parancsnok is gyakran jelent meg kutyái kíséretében: „A Lagerführernek volt két hatalmas kutyája, ha valamit nem csináltunk elég jól, rögtön ránk uszította a két fenevadat” – emlékezett egy 17 éves magyar fiú.

Az SS több tízezer magyar zsidót, köztük több ezer kiskorút szállított a távoli nyugaton, a holland határ közelében lévő KL Bergen-Belsenbe. A főtábor helyett az érdemi kényszermunka inkább a néhány altáborban folyt. 1944 őszén Unterlüssben például még elfogadható körülmények várták a Birkenauból érkező lányokat. A 16 éves Hőnig Sári szerint a szép, erdei környezetben lévő barakkokban „módunk volt tisztaságot tartani”. Egy lőszergyárba vitték, ahol eleinte ugyan jól bántak velük, de nehéz munkát kaptak: „Bombákat tisztítottunk és sárga kénporral töltöttük meg őket. Ettől a kezünk meg a hajunk egészen megsárgult.” Simkovics Máriát 18 éves kora dacára munkavezetővé is előléptették. Napi 25 deka kenyeret kaptak és 14 kilós bombákat gyártottak. Az SS-őrök és a női felügyelők hamarosan megtiltották, hogy beszélgessenek. „Ha az előírt munka nem volt elvégezve, akkor már verés volt az osztályrészünk…bajtársaim egészségi állapota annyira leromlott, hogy nem voltak már képesek dolgozni.” A tél beálltával egy SS-felügyelőnő nem engedte, hogy kabátot hordjanak. A zoknikat, kapcákat elkobozta, aki rongyokba tekerte a lábát, 25 korbácsütést kapott.

1944 novemberétől az SS nem használta a birkenaui gázkamrákat. Ezzel Belzec, Treblinka, Sobibor és Chelmno után az utolsó megsemmisítő tábor is befejezte működését. A holokauszt azonban folytatódott. Sőt, a háború utolsó hónapjaiban minden korábbinál többen haltak meg a koncentrációs és munkatáborokban. Az utolsó télen és 1945 tavaszi hónapjaiban a magyar gyermekek ezrével veszítették életüket. A nácik keleten az oroszok, nyugaton az amerikaiak és a britek elől menekültek, de a kiürített táborok foglyait magukkal vitték. Őket halálmenetekben hajtották a Birodalom belseje felé. Tízezrek éhen haltak, halálra fagytak a vagonokban, vagy az erdőkben és a hómezőkben vánszorogva kaptak golyót. A még működő táborokat elárasztották a bezárt lágerekből érkezők tömegei. A zsúfoltság korábban elképzelhetetlen mértékű lett. A beteg rabok magukkal hozták a tífuszt, a skarlátot, a vérhast, a TBC-t. A bombázások, a szállítási és közlekedési infrastruktúra összeomlása és a náci állam széthullása következtében az élelmiszer utánpótlása akadozott. A korábban is szűkös fejadagok drámaian lecsökkentek.

Az eredetileg néhány ezer fős befogadóképességű bergen-belseni főtábort 1944 végére elözönlötték a keleten kiürített lágerek túlélői. Három hónap alatt 80-90 ezren érkeztek. A tábor működése lényegében összeomlott: kitört a tífusz, csak 1945 márciusában 18 ezren haltak meg. A krematórium már nem bírta a terhelést, mindenfelé halottak ezrei hevertek. A 15 és 21 éves Pollacsek lányok édesanyjukkal együtt érkeztek, aki azonban gyorsan meghalt. Holtteste három napig a lányokkal maradt és csak újabb egy hét múlva temették el. A 14 és 22 év közötti Spiegel lányok három hétig egyáltalán nem kaptak kenyeret. Üres levesen tengődve próbáltak életben maradni. Barakkjukban ekkor már naponta 30-40 nő halt meg. Mire a britek 1945 áprilisában megérkeztek, 10 ezer hulla feküdt a táborban – temetetlenül.

Az észak-németországi női koncentrációs táborba, Ravensbrückbe a legtöbb zsidó Magyarországról érkezett. Egy részük Birkenauból, a többieket 1944 őszén már a nyilasok adták az SS kezére. A 11 éves Gertler Rosner Judit anyját útközben lelőtték a vagonban. Más gyerekekkel együtt napközben a barakkokban húzták meg magukat. Evésről, reggelizésről fantáziáltak a sötétben. Pokróc helyett a kabátjukba takaróztak a téli hidegben. Judit hamarosan tífuszt kapott, nagynénje ápolta.

KL ravensbrück malchowi altáborába sok magyar kamaszlányt hozott az SS kényszermunkára. A 14-19 év közötti munkácsi Kleinmann és Herskovits lányok napi 12 órát dolgoztak a fegyvergyárban. 20 dekás kenyér fejadagjuk 1945 áprilisára napi 8 dekára fogyott. Ez a birkenaui porció harmada volt. A reggeli és a vacsora megszűnt, csak ebédet osztottak. A magyar nők és lányok ekkor elkezdtek szó szerint éhen halni. Néhányan megvadultak az éhségtől és megtámadták az SS raktárát. Lelőtték őket. A neustadt-glewei altábor legfiatalabb magyar áldozata Klein Edit 15 évesen halt meg. Nem tudjuk, hogy az éhezés, a tífusz, vagy a krónikus hasmenés vitte-e el. Retzowban a 17 éves Junger Rózsa a repülőtérre került: „Nehéz köveket cipeltünk, a repülőgépeket be kellett vinni az erdőbe elrejteni.” 10 deka kenyérért napi 12 órát dolgozott, miközben az SS-felügyelőnők verték. Több társa nem bírta és meghalt.

Legalább 33 ezer magyar állampolgárt deportáltak a KL Buchenwaldba. Kevés kivétellel zsidók voltak és szinte valamennyien férfiak és fiúk. A fiatalkorúak számát még nem tudjuk, de  több ezren voltak. Kertész Imre még a nyáron érkezett. Alig pár napot töltött Auschwitz-Birkenauban, se számot, se tetoválást nem kapott, majd Buchenwaldba szállították. Itt kapta meg az első fogolyszámát: 64921.

Később a Zeitz melletti altáborba (hivatalos nevén Tröglitz-Rehmsdorf) vitték kényszermunkára. Néhány hónap kényszermunka, verés és éhezés tönkretette a fizikumát. A helyi gyengélkedőbe került, majd visszaszállították Buchenwaldba. Bár alig volt magánál, készült a halálra. Ehelyett az egyik kórházbarakkba került és megérte a felszabadulást.

1944 őszén a nyilasok több ezer budapesti zsidót és munkaszolgálatost adtak az SS kezére. Egyes csoportokat vonattal szállítottak, másokat a vagonhiány miatt halálmenetekben indítottak Hegyeshalom felé.

Auschwitz kiürítésével újabb ezrek érkeztek. 1945. január 26-án 3987 ember érte el Buchenwaldot. A vagonokban 52 hulla maradt, további 115-en még aznap meghaltak. Sokan kórházba kerültek, köztük az A-7713-as tetoválási számot viselő Elie Wiesel és édesapja. Amikor a magatehetetlen ember hangosan kiabált, egy felügyelő gumibottal verte a fejét. „Nem mozdultam. Féltem. A testem attól tartott, hogy én is kapok egy ütést. Utána apám egy hörgő hangot hallatott, a nevem volt: Eliezer”  – írta később a fiú. Ez volt apja utolsó szava, éjszaka meghalt.

Elie Wieselt az a két kommunista fogoly mentette meg, akik a tábori ellenállási mozgalom segítségével 904 kiskorút tartottak életben a felszabadulásig. Harmaduk magyar volt.

Akárcsak a felnőttek, a táborok felszabadulása után a legtöbb kamasz és tinédzser semmi mást nem akart, csak enni. Az első zsíros lakomákba százak pusztultak bele. Elie Wiesel két hétig feküdt élet és halál között, de túlélte.

Néhány hónapnyi erősödés, hízás, vagy gyógykezelés után, aki tehette útnak indult. Volt, aki haza, Magyarországra. Mások, akik tudták, hogy egyedül maradtak, új hazát kerestek.

A holokauszt során a vidéki zsidó gyermekek és fiatalok kilenctizede meghalt. Budapesten minden második maradt életben.