Heyman Éva 1931-ben született Nagyváradon. Dédapja a magyarországi zsidó hitfelekezet neológ irányzatának egyik ismert alakja, Rosenberg Sándor, nagybátyja pedig a tudós rabbi, Kecskeméti Lipót volt. Éva nagyapja patikusként dolgozott Nagyváradon. A gyógyszertárat először az 1919-es Tanácsköztársaság idején vette el az (akkor épp kommunista) magyar állam. Másodszor 1940 után dobták ki a családot az egy élet munkájával felépített patikából, amikor az addig román Nagyvárad visszakerült Magyarországhoz, és a régi-új hatalom megkezdte a zsidó javak elkobzását. Éva anyja, Rácz Ágnes is gyógyszerésznek tanult. Férjétől, Heyman Béla építésztől hamar elvált. Később hozzáment a neves ellenzéki újságíróhoz, Zsolt Bélához, aki így Éva nevelőapja lett.

A kislány tipikus, magyar nyelvű és kultúrájú, neológ zsidó polgárcsaládban nőtt fel. A fontosabb vallási ünnepeket megtartották, a gyermeket zsidó iskolába adták. Éva nyelveket tanult, fotóriporternek készült. A nagyszülők konzervatívabb politikai gondolkodásával szemben édesanyja és nevelőapja baloldali szimpátiái erősen meghatározták a kislány világnézetét.

1940. szeptember 6-án Éva házuk ablakából figyelte, ahogy Horthy Miklós kormányzó a magyar csapatok élén belovagolt Nagyváradra. A családi történet szerint a kislány vidáman integetett Horthy felé, de édesanyja ráripakodott, mondván „Horthy zsidókat ölt a Balatonnál”.  Az asszony az 1919-20-as fehérterrorra, Horthy tiszti különítményeinek zsidóellenes atrocitásaira utalt. Valamivel később, amikor a magyar hadsereggel az antiszemita politika is megérkezett Nagyváradra, Éva anyjának adott igazat: „igaza volt, amikor vén gyilkosnak nevezte Horthyt” – áll naplójában.

A kislány életének meghatározó traumája volt, hogy 1941 nyarán legjobb barátnőjét, Münzer Mártát családjával együtt letartóztatták és a náci megszállás alá kerülő Ukrajnába deportálták. A magyar hatóságok ekkor mintegy 20 ezer zsidót toloncoltak ki az országból azzal az ürüggyel, hogy nem volt magyar állampolgárságuk.

Többségüket SS egységek és a helyi ukrán milíciák kivégezték. Márta éppen Évánál uzsonnázott, amikor a Münzer család bébiszittere sietve becsöngetett és hazavitte Mártát, mert a rendőrök megjelentek Münzeréknél, és „neked is el kell menni apukával-anyukával”.  Éva soha többé nem látta barátnőjét. Hamarosan megérkeztek a hírek arról, hogy a deportáltakat kivégezték. 

Anyja szerint Éva ettől fogva mániákusan rettegett attól, hogy ő és a családja is erre a sorsa jut. „Nehéz volt az érzékeny, rendkívül értelmes kisleányt ettől a már-már kényszerképzetévé fajult félelmétől megszabadítani” – emlékezett később Ágnes. A rémálom akkor kezdett valósággá válni, amikor 1944. március 19-én, vasárnak délután Éva mostohaapja falfehér arccal tért haza a kávéházból: Magyarországot megszállták a németek. 

Az első héten Éva annyit érzékelt a kibontakozó katasztrófából, mint a legtöbb zsidó intézményben tanuló gyermek és kamasz: a tanévnek hirtelen vége lett és nem kellett többet iskolába menni. Ezen kívül végtelenül nyomasztotta a rádióból áradó folyamatos zsidóellenes uszítás. Március végén már sok holmijukat elkobozták és a sárga csillagot is fel kellett varrni a zsidóknak. Amikor a rendeleteknek megfelelően eljöttek Éva bicikliéjért is, a kislány zokogva kapaszkodott a hátsó kerékbe és a rendőrök legnagyobb megdöbbenésére nem volt hajlandó elengedni. „Egy zsidógyereknek nem jár ezentúl bicikli” – üvöltött Évára egyikük – „de még a kenyér se, mert azt is a katonák elől zabálják el a zsidók”.

Miután elterjedt a híre, hogy a nagyváradi zsidókat hamarosan gettóba fogják zárni, Évát kétszer is meg lehetett volna szöktetni. Először a család keresztény varrónője ajánlotta fel, hogy magával viszi a gyereket. A nagyanya visszautasította. Másodszor Zsolt Béla befolyásos barátai küldték le egy jó emberüket Budapestről Nagyváradra hamis papírokkal. Az újságíró nem akarta otthagyni friss műtétből lábadozó feleségét, de azt javasolta, hogy mostohalányát, Évát küldjék fel a fővárosba a Nagyváradon várható szörnyűségek elől. Éva ment volna és  -nagy nehezen – édesanyja is beleegyezett a mentőakcióba. A lassan megbomló elméjű, de a család felett még mindig megkérdőjelezhetetlen uralmat gyakorló nagyanya azonban ismét nemet mondott.

A nagyváradi zsidóknak 1944 május első napjaiban kellett gettóba vonulniuk.A városban két elzárt területet állítottak fel. A helyi zsidókat (mintegy 27 ezer embert) egy néhány utcányi, deszkapalánkkal körbezárt területre zsúfolták. Ez lett a vidéki Magyarország legnépesebb gettója. 8 ezer Bihar vármegyei zsidót egy városi fatelepre zártak. Éva a városi gettóba került:tizenharmad magával egy szobába. Kevés volt a víz, gyógyszer, élelmiszer. Zsolt Béla később úgy emlékezett, hogy a gettót áthatotta a bűz, amely “a hullák bomlásából, a förtelmes latrinákból, a túlcsordult kanálisokból … kerekedett”. A módosnak vélt zsidókat (később pedig kevés kivétellel minden férfit) a közeli sörgyár épületében vallatták a csendőrnyomozók. Volt, akit agyonvertek, mások beleőrültek a tortúrába. Sokan öngyilkosságot követettek el. Éva nagyapját, Rácz Rezsőt is megkínozták. Patikusként el tudott rejteni néhány kapszulányi ciánt, és kész volt az öngyilkosságra, de Éva édesanyjának kérlelésére nem vette be a mérget.

A család a deportálás előtt kettészakadt. Ágnes (Éva édesanyja) a gettókórházba került. Zsolt Béla elintézte, hogy álnéven ő is a feleségével mehessen. A kórházat a nagyváradi haszid rabbi egykori házában rendezték be. Inkább volt ez infernális elfekvő és hullaház, mint egészségügyi intézmény. „A szörnyű WC mellett van ugyan egy mosókonyhából lett hullakamra, de már tegnap fél tucat meztelen viaszláb lógott ki a féli nyitott ajtón” – emlékezett Zsolt  – „Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér”. Éva a nagyszülőkkel a Szacsvay utcai gettóépületben maradt. Kétszáz méterre a kórháztól, a hermetikus elzárás miatt mégis leküzdhetetlen távolságban.

A Nagyváradon összezsúfolt mintegy 35 ezer zsidót kilenc transzporttal deportálták a német és magyar hatóságok Auschwitz-Birkenauba május 22-e és június 5-e között. Évát és nagyszüleit a harmadik szállítmánnyal vitték el. Az Évával egyidős Leser Ellát és édesanyját is ezekben a napokban deportálták Nagyváradról, talán éppen ugyanazzal a transzporttal. Ella 1945-ös beszámolója szerint „75-en voltunk egy vagonban, négynapi útra csak egy darab kenyeret adtak, a vagont lezárták. Útközben csak akkor nyitották ki a csendőrök, ha feljöttek rabolni. Kassáig kb. hatszor raboltak ki bennünket.”

Ez országos jelenség volt. A csendőrök a vonatok elindulása után sehol sem tettek le arról, hogy megszerezzék a zsidók utolsó, elrejtett értékeit. Klein Márta, az Ungvárról deportált fiatalasszony arról számolt be, hogy a „csendőrök állandóan zaklattak valamiért, egyszer pénzt, máskor meg ékszert kértek, közben fenyegetőztek és lövöldöztek”.  A Besztercéről elhurcolt Lőb Salamon szerint „a három napi utazás alatt csak egyszer kaptunk vizet inni. A csendőrök szörnyen kínoztak útközben bennünket, elszedték a még nálunk megmaradt értékeinket is, persze mindez nem ment olyan nagyon simán, nem kíméltek minket”.

A deportáltakat nem csupán fenyegetéssel próbálták rávenni maradék készpénzük vagy más értékeik átadására. Egy hajdúböszörményi túlélő arról számolt be, hogy 100 pengő ellenében a csendőrök hajlandóak voltak egy pohár vizet beadni a nyári hőségben a szomjúságtól néha már félőrült zsidóknak. A Kolozsvárról deportált zsidók ékszerek és töltőtollak ellenében kaptak csak egy vödör vizet a csendőröktől. Kertész András nagyváradi ékszerészt és családját Éva transzportjával deportálták Auschwitzba. Mikor a csendőrök ismét feljöttek a vagonban fosztogatni, a férfi addig elrejtett óráját ajánlotta egy kis vízért cserébe. “A csendőrök ugyan az órát megtartották, de vizet nem adtak mondván: ‘Ittatok elég pezsgőt, most ne igyatok vizet se’. Kisfiam végignézte a jelenetet és megjegyezte: ‘Ugye apukám, ha vége lesz a háborúnak, ihatok elég tejecskét?’ Még most is fülemben csengenek ezek a szavak, soha nem fogok ettől megszabadulni, szegény kisfiam ottmaradt Auschwitzban.”

Zsolt Bélát és feleségét (Éva édesanyját) végül kicsempészték a nagyváradi gettókórházból és nem deportálták. Ágnes sokáig azt hitte, kislánya és szülei is hamarosan csatlakoznak hozzá. „Harmadnap megtudta a pincében” – írta Zsolt – „hogy félrevezették, s a családot, a gyereket elvitték. Hátborzongató idegroham után, amelyre hatórás ájultság következett, búskomor passzivitásba, némaságba és éhségsztrájkba kezdett”.

Éva halála

Ágnes végül túlélte a háborút és a felszabadulás után több túlélőt is felkutatott, hogy megtudja, mi történt a lányával Auschwitzban. A transzport június első napjaiban futott be a birkenaui zsidórámpára. Éva nagyszüleit minden bizonnyal a megérkezés után rögtön megölték az egyik gázkamrában. A kislány azonban túlélte az első szelekciót. Ehhez az kellett, hogy hazudjon az életkoráról, mert a rámpán szelektáló SS-orvosok csak a 16 éves vagy idősebb, egészségesnek látszó deportáltakat hagyták életben. Ezt a létfontosságú információt – a halálbüntetést kockáztatva – az érkezésnél jelenlévő munkacsapat foglyai közölték súgva. Valószínűleg Éva életét is ők mentették meg.

Minden visszaemlékező (Éva édesanyja, nevelőapja, tábori fogolytársai, egykori osztálytársai) felidézi, hogy a kislány 1944 márciusától elszánt volt: akármi is történik, ő túl akarja élni a megpróbáltatásokat és nem fog barátnője, az 1941-ben meggyilkolt Münzer Márta sorsára jutni. „Nagyon szép volt, erős, egészséges és semmi esetre sem akart meghalni. A szeméből olyan vad életösztön vádolt, hogy mi éreztük magunkat felelősnek minden borzalomért” – írta nevelőapja egy újságcikkben 1947-ben. Ez a lelkierő és nyilván a szerencse is szerepet játszott abban, hogy csaknem négy hónapig életben maradt Birkenauban. Anyja információi szerint 1944. október 17-én azonban már nem tudta elkerülni a legyengült foglyokra vadászó SS-orvosok figyelmét. Ágnes úgy tudta, hogy kislányát maga Mengele doktor rugdosta fel az egyik gázkamrába induló teherautóra. Mindez valószínűleg abirkenaui tábor BIIc szektorában, a magyar női táborban történt.

1947-ben Ágnes megjelentette lánya 1944-es naplóját. Ennek betű szerinti hitelessége vitatott, a szöveg egy része valószínűleg Ágnes szerzeménye. Akárhogy is, a szerkesztés és közreadás nyilván a bűntudattal küszködő, gyermekét elvesztő édesanya gyászmunkájának része volt. „Ezzel a könyvvel közüggyé lett magánvádam önmagam ellen, hogy miért maradtam életben” – mondta egy barátnőjének. Sokat járt temetőkbe, elképzelte, hogy a gyerek ott nyugszik valahol. Ez mégis elviselhetőbb gondolat volt annál, minthogy a kislány nyomtalanul, temetetlenül tűnt el. Zsolt Béla 1947-ben így emlékezett meg nevelt lányáról: „Éva most lenne 16 éves. A szörnyű földet nem kérhetem meg, hogy legyen hozzá gyengéd. Legfeljebb az őszi vihart kérhetem meg, hogy pillanatra enyhüljön szellővé, amikor hamvait hordja”. Ágnes 1951-ben – a holokauszt sok túlélőjéhez hasonlóan – öngyilkos lett.