1944. május 16. és július 9. között a teljes vidéki zsidóságot (15 ezer ember kivételével) az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő táborba deportálták. A budapestiek az utolsó pillanatban megmenekültek, mivel a kiszállítások július elején leálltak. Az életveszély ugyanakkor nem múlt el a fővárosi közösség feje felől sem. 1944 november-decemberében több tízezer embert hurcoltak innen Németországba a nyilasok, több ezret pedig Budapesten gyilkoltak le.

A felnőttekhez hasonlóan a gyerekek és a kamaszok sem tudták, hogy milyen sors vár rájuk a gettókban és a deportálást követően. Ugyanakkor sokszor meglepően pontos információmorzsák eljutottak hozzájuk. A nagyváradi Heyman Éva legjobb gyerekkori barátnőjét, Münzer Mártát 1941 nyarán az ún. kőrösmezei deportálás során vitték el a rendőrök. Ekkor mintegy 20 ezer, főleg magyar állampolgársággal nem rendelkező zsidót deportáltak Magyarországról a megszállt Ukrajna területére, ahol német katonai és rendőri egységek a legtöbbjüket kivégezték. Márta sem tért vissza soha. A deportálások túlélői, mintegy 2-3 ezer ember, visszaszöktek Magyarországra. Egy Budapesten elfogott 17 éves fiúval is ez történt. Családjával együtt deportálták: „Átvittek a határon, és ott azt mondották, hogy mehetünk oda, ahová akarunk. Kőrösmezőn vittek be lengyel területre, visszafordulni nem volt szabad, mert főbe lőttek volna, de befelé az országba lehetett menni. Lengyelországban bekerültünk egy erdőbe, ott SS-ek és magyar csendőrök lövöldöztek ránk. Sajnos saját szememmel láttam, amikor édesanyámat és testvéreimet lelőtték.„Ő túlélte és egyedül szökött vissza Magyarországra.

A hazatértek közül sokan részletesen elmesélték, mit tapasztaltak. Heyman Éva édesanyja szerint a hírek hatására a kislány „mániájává vált, hogy ő és mindannyian, akiket szeretett, erre a sorsra juthatunk.” Az 1944-es német megszállás után „barátnőjének édes kis táncosnő alakja víziószerűen merült fel benne” és rettegett attól, hogy őt is keletre viszik és megölik – ahogy végül ez meg is történt.

Mások ugyanakkor egyszerűen alaptalan rémhírként kezelték még az ismerős szemtanúk beszámolóit is. A későbbi Nobel Békedíjas író, az ekkoriban még csak 13 éves Elie Wiesel szerint 1941-ben a máramarosszigeti zsidók egyszerűen nem hittek a kamenyec-podolszkiji tömegsírból lőtt sebbel visszatérő Moshe bácsinak. Sokan azt gondolták, hogy megőrült. Mások arra gyanakodtak, hogy rémtörténeteivel csak szánalmat akar kelteni maga iránt.

A német megszállásig hátralévő években több ezer Magyarországra szökött és itt bujkáló lengyel és szlovák menekült is sokat mesélt a hazájukban zajló brutalitásról és a mészárlásokról. Az 1944-ben 14 éves munkácsi diákot, Friedmann Tilut például Szlovákiából menekült unokabátyja informálta Auschwitzról.

Sok magyar család hallgatta a BBC adásait, amelyekben helyenként fel-fel bukkantak a kelet-európai zsidóság sorsára vonatkozó információk. Klein Mária 1944. február 8-án a következőket írta naplójába: „A németek már sok disznóságot csináltak, állítólag a londoni rádió mindig bemondja, honnan vittek el zsidókat lágerbe, meg hogy Lengyelországban nincs is már zsidó, gázzal megölik és elégetik őket”. A 15 éves Schneider Helgát Munkácsról deportálták. A gyötrelmes út végén édesapja „halkan így szólt: ‘Búcsúzzunk el egymástól’, és könnyes szemmel szorította magához a kistestvéreimet. Apám már hallott a rádióban Auschwitz borzalmairól.”

A kormányzati hírzárlat és a sajtócenzúra ellenére természetesen nem lehetett titokban tartani a vidéki zsidóság deportálását. Így aztán nem meglepő, hogy a budapesti Ecséri Lilla már június 9-én, tehát a deportálások negyedik hetének elején feljegyezte: „ha csoda nem történik, hamarosan minket is elvisznek a lepecsételt kocsik a halálba. Vidéken már meg is tették”. Egy későbbi bejegyzésében hozzátette: „Kilátások: vagy halál vagy kényszermunka Németországban.” A fővárosi kislány, Weinmann Éva 1944. januárja után legközelebb július 23-án vette elő a naplóját. Röviden összefoglalta, hogy mi történt a zsidókkal a megelőző hónapokban: „A háború 5. esztendejébe[n] ide is elérkezett Európa veszedelme, Hitler. Megkezdődött itt is, mint minden más európai országba[n] a zsidóüldözés. Már 5 hónapja tart [valójában csak 3]. Egész Magyarországon csak mi [fővárosiak] vagyunk még itt. Hogy a többiek hol vannak, azt csak a jó Isten tudja. Elvitték az összes barátnőimet. … Istenem, mentsd meg Őket a haláltól!” A 22 éves joghallgató, Schleiffer Gyula naplójának május 18-i bejegyzésében az üldözöttek általános hangulatáról ír és megjegyzi: „a pesszimista festegeti már a Németország felé haladó leplombált kocsik tragédiáját, meg a gázkamra utolsó élményét”.

A szporadikus hírek ellenére, akárcsak szüleiknek, a magyar zsidó gyerekek túlnyomó többségének sem volt fogalma arról, hogy mi vár rájuk a gettókban, majd pedig a deportáló vonatok végállomásán. A legtöbben semmit nem tudtak. A többiek a felnőttekkel együtt a szerencsében vagy a háború befejezésében bíztak, vagy azt gondolták, hogy ez Magyarországon nem történhet meg.