Saul gyermekei

Komárom és környéke

Komáromban legkésőbb már a 13. századtól éltek zsidók. A trianoni béke következtében a város és a zsidó közösség két részre szakadt. A Dunától északra elterülő városrész (Komarno) Csehszlovákiához került. Itt mintegy 3 ezer neológ és ortodox zsidó élt. A folyó jobb (déli) partján lévő terület (Komárom) továbbra is magyar fennhatóság alatt maradt, ezen a területen azonban mindössze két tucat zsidó család lakott.

Boldog békeidők: a komáromi zsinagóga. (Fotó: MZSML)

1938 őszén az első bécsi döntés következtében az egész város Magyarországhoz került. A magyar hatóságok az 1850 és 1877 között, a Duna jobb partján épült erődrendszer egyik részében, az ún. Igmándi erődben már 1939-től zsidó munkaszolgálatos bevonuló állomást állítottak fel. 1941-ben a mintegy 31 ezer városi lakos közül 2743 ember (8,9%) volt izraelita vallású. A következő években számos komáromi zsidó kapott munkaszolgálatos behívót. Sokan kerültek az Igmándi erődbe, ahol több századot helyeztek el mostoha körülmények között. Velük állandósuló verések és megaláztatások közepette nehéz földmunkát végeztettek.

A komáromi gettó

Az 1944-es német megszállás utáni hetekben összesen 1725 komáromi lakos tartozott a helyi neológ és ortodox hitközséghez. A városi gettót május közepén állították fel. A helyiek mellett ide kerültek a komáromi és a gesztesi járás majdnem háromtucatnyi településén élő zsidók is. A 34 éves Weiss Margit visszaemlékezése szerint három héttel később, június 8-án a csendőrök hajnali 5 órakor zárták le a gettót. A zsidókkal közölték: Németországba mennek dolgozni, 50 kilós poggyászt és 15 napi élelmet vihetnek magukkal. Alig egy órával később pedig a hitközség udvarába hajtották őket, „ahol átvizsgálták csomagjainkat, elvették a még meglévő pár darab ékszereinket, pénzt és az összes iratainkat. Az iroda mellett lévő kis szobában még meztelenül levetkőztettek, és még egyszer átvizsgáltak. Amikor arra kértem az irodában vizsgáló hivatalnokot (Kossányi nevezetű), hogy legalább azt az iratot hagyja meg, melyből kitűnik, hogy apám az első világháborúban hősi halált halt, erre kijelentette, hogy »ahova maguk mennek, ott már maguknak írás nem kell…«”

Ezt követően a gettó lakosait teherautókkal átszállították az erődrendszer egy másik részébe, az ún. Monostori erődbe. „Olyan szörnyű helyünk, mint abban az erődben, egész 1 évi deportálásunk alatt nem volt sehol… Még az őrültek házából is kiengedtek zsidókat, a kórházakból szintén és ezekkel is össze voltunk zsúfolva… Ebben az erődben az elhelyezkedés is borzasztó volt. Keskeny, sötét csigalépcsőkön lehetett csak lemenni azokba a földalatti kazamatákba, férgek között, a nedves földön feküdtünk úgyszólván egymás hegyén-hátán. Közös konyha volt, ahol kaptunk naponként egy kis levest. Sokan öngyilkosságot is elkövettek, két névre emlékszem (Fried Miksa és Elbert Ignácné), azt nem tudom, hogy ott haltak-e meg. Vízhez jutni szinte lehetetlen volt, annyi volt az ember, aki azért sorba állott, úgyszintén csekély volt a W.C. lehetőség is. Mosakodni csendőri felügyelet mellett jártunk ki a Dunára, korán reggel” – emlékezett a háború után Weiss Margit.

1944 nyarán ide hozták a zsidókat a deportálás előtt: a komáromi Monostori erőd.

A 43 éves etyeki gazdatiszt, Klein József szerint a gettót tábori csendőrök és kijelölt zsidó rendőrök őrizték és „csak egy-két haláleset fordult itt elő, természetes halálesetek”.

Hamarosan újabb települések (pl. Ács, Felsőgalla, Alsógalla, Bánhida, Tatabánya stb.) zsidóságát hurcolták az erődbe és ide kerültek a kisbéri és a tatai gettóban koncentrált falvak lakosai. A helyenként ellentmondó források szerint június 5-én a csendőrség a Fejér megyei bicskei gettó 480 lakóját – köztük majdnem 200 gyermeket is – szintén a Monostori erődbe szállította. Ugyanez a sors várt az esztergomiakra, valamint a Nyitra és Pozsony vármegyéhez tartozó galántai és nagysurányi gettók jelentős részére is.

Az utóbbiak között több olyan 15-16 éves kamasz, akiknek háború utáni visszaemlékezése egybevág a komáromiak élményeivel. A kis falvakból (Bánkeszi, Komját) származó tanulók a német megszállás után „állandó rettegésben” éltek. A magyar hatóságok a felnőtt férfiakat internálták, a családokat kifosztották, az üldözöttekkel „a legdurvább módon” bántak. Eközben ablakaikat a szomszédok kövekkel törték be. Ezt követően gyalog hajtották őket 50 kilós csomagokkal a nagysurányi gettóba, ahol hetekig éltek összezsúfolva, a keresztényektől hermetikusan elzárva. Végül a csendőrök újabb motozás és fosztogatás után “megmaradt kis holminkkal útnak indítottak a Monostori erődbe. Itt a föld alatt laktunk, levegőtlen, dohos lyukakban. Mosdási lehetőség nem volt. Reggelire feketét, kis levest és 4 dkg kenyeret kaptunk. Ezt a Zsidótanács intézte. Földön aludtunk, nagyon sokat nélkülöztünk a 10 nap alatt.”  Az etyeki Klein József szerint a gettó közkonyhájából kiosztott élelem „nem volt kielégítő, úgy hogy, mindenki segített magán, ahogy tudott”.  Úgy emlékezett, hogy a komáromi polgármester (Alapy Gáspár) „nagyon rendesen viselkedett” és a Zsidó Tanács „működése ellen sem lehetett panasz”.

A deportálás

A komáromi Weiss Margit szerint néhány napi szenvedés után a komáromi erődben szenvedő zsidók már szinte várták a deportálást. „Nem is volt már más vágyunk akkor, csak a vagon, mert ha még pár napig tart az a helyzet, ott pusztultak volna tömegesen az emberek” – emlékezett a háború után.

Pedig a legrosszabb még hátravolt. A Kasztner Rezső vezetésével a Gestapóval tárgyaló magyar cionisták állítólag azzal számoltak, hogy a komáromi és környékbeli zsidókat ausztriai kényszermunkára viszik. Ehelyett azonban végül Auschwitz-Birkenauba deportáltak őket. A budapesti központi Zsidó Tanács Sztójay Döme kollaboráns miniszterelnökhöz 1944. június 22-én írt levele szerint úgy tudta, hogy 8 ezer embert vittek el. Valójában az 1944. június 13-án és 16-án indított két vonat összesen 5463 Komáromban koncentrált zsidót szállított.

A balatonfüredi zsidók deportálása. A vagonokon felirat: MÁV. (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)

 „Elindulás előtt még egyszer felszólítottak a csendőrök, hogy amennyiben még van valami értékes holmink, azt rögtön adjuk még le, mert különben agyonlőnek. Hetvenen kerültünk egy kocsiba” – emlékezett egy 20 éves, nagysurányi fiatalember. A 15 éves komáromi diák, Berger György 65 emberrel került egy vagonba, de „előzőleg végigmotoztak bennünket és elszedték tőlünk a pénzünket és értéktárgyainkat”. A bevagonírozottak valószínűleg Alapy polgármester fellépésének is köszönhették, hogy az útra mindenki kapott egy kenyeret és a vagonokba vizesvödröket raktak. A WC-s vödrökről a zsidók gondoskodtak.

A két vonatot a magyar csendőrség Kassán adta át az SS-nek. A németek vizet osztottak, de egyúttal újra kirabolták a vagonba zárt embereket. „Itt bejöttek a vagonba az SS-ek és elkértek mindent, szappant, stb. Megfenyegettek, hogyha még eltitkolunk valamit lelőnek, de egyben megnyugtattak, hogy ne féljünk, egy szép német városba megyünk, nagyon jó dolgunk lesz ott. Azt is mondták, hogy minden valutát adjunk le és helyette márkát kapunk, azon ott majd bevásárolhatunk” – emlékezett az egyik túlélő. Egy másik vagonban az a pletyka terjedt el, hogy egy Kassa melletti gazdaságba viszik őket dolgozni. Az egyik csendőrtiszt is azzal nyugtatta őket, hogy „csak valami répamunkára megyünk”.

A soltvadkerti zsidók deportálása. A vagonok előtt csendőrök puskával. (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)

Érkezés és szelekció

Az első transzport három napos utazást követően valószínűleg június 15-én estefelé érkezett Auschwitz-Birkenauba. Az emberek fáradtan, sápadtan és éhesen szálltak ki a vagonokból, „mert a magunkkal hozott élelemből nem mertünk enni, arra számítva, hogy Németországban nem lesz részünkre élelem.” A transzportot SS-ek és a birkenaui takarító munkacsapat tagjai fogadták, akiket a táborban csak „kanadásoknak” neveztek. „Amikor a vagont kinyitották, megjelentek csíkos ruhás férfiak, akik kijelentették, hogy minden csomagnak a vagonban kell maradnia, csupán ami rajtunk van, az maradhat velünk. Azt még láttuk, hogy a csomagokat teherautókra rakták, melyeket természetesen soha többé nem láttunk viszont” – emlékezett Weiss Margit. Egy férfi túlélő szerint a kanadások lengyelek voltak.

Ezt követően megkezdődött a szelekció. A 16 éves Engelmann Olga és társai szerint az SS-ek a botjaikkal „az időseket, betegeket, gyerekes anyákat balra, a fiatal erőket jobbra” terelték. A 15 éves Berger György megfigyelte, hogy először a nőket választották el a férfiaktól, ezt követően a munkaképeseket a munkaképtelenektől. Klein József kisfia kezét fogva állt a sorban és mindkettőjüket a munkaképesek közé küldték. „Feleségem egy idegen kislánykával volt, kezénél fogva vezette, nem figyelmeztették ennek végzetes következményeire és így bizony sajnos nem a munkások csoportjához kerültek”.

Szelekció előtt: magyar zsidó nők és férfiak külön ötös sorokban. Középen jobbra Dr. Mengele, jobb kezében cigarettával. (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Yad Vashem Archives)

A komáromi transzportot Dr. Josef Mengele SS-százados szelektálta: „Pontosan emlékszem, hogy Dr. Mengele, a híres szelektáló orvos, a sorunk közepe felé mutatott, és két testvéremet és engem a baloldalra osztott be. A negyedik testvéremet, aki szintén még fiatal volt (30 éves) édesanyámmal együtt a jobboldalra küldte. Azt hiszem, ez azért történt, mert testvérem erősen átkarolva vezette szegény édesanyámat. Akkor azt gondoltam, hogy később bizonyára együtt leszek hozzátartozóimmal, de sajnos erre egészen a mai napig hiába vártam. Hogy mi történt velük, nem tudom. Később beszéltem szemtanúkkal, akik a krematórium közelében dolgoztak, ezek mind egyöntetűen azt mondották, hogy ezen jobboldalra beosztottakat még azon napon, amikor odaérkeztek, gázkamrába vitték, és aztán elégették a krematóriumban.”

1944 nyara: auschwitzi SS-tisztek pihennek. Középen Mengele, balra az Richard Baer SS-őrnagy, az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka, jobbra Rudolf Höss SS-alezredes, Auschwitz alapítója és a magyar zsidó megsemmisítésének irányítója. (Fotó: United States Holocaust Memorial Museum)

Auschwitz – gyermekszemmel

Az 5463 Komáromból deportált emberből mintegy 1000-1500 fő lehetett 18 éven aluli kiskorú. Többségüket, a 12–13 évnél fiatalabbakat az érkezés napján megölték. Elsősorban azok maradtak életben, akik valós koruknál 2–3 évvel idősebbnek hazudták magukat. A rámpán lebonyolított szelekció túlélői a táborba kerültek.

„…A többi filmszerűen következett: fürdő, szőrtelenítés, meglévő jó ruhámat elvették, facipőt kaptam az otthoni helyett. Annyira átváltoztunk, hogy saját édestestvéremet sem ismertem meg” – emlékezett az egyik tinédzser lány.

Kopaszra nyírt magyar zsidó nők az érkezés utáni fürdőt követően. (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Yad Vashem)

Az ezt követő heteket ezerfős barakkokba zsúfolva kellett átvészelniük: „Mint a heringek, egymás tetején ültünk, guggoltunk.” Hajnali 3 órakor ébresztő, majd több órás sorakozó (Appell), vékony ruhában, a hidegtől dideregve. A tortúra késő délután újra kezdődött. Az ellátás „fekete csalán leves, este kenyér és Zulag [pótadag]”.

A 17 éves Schwartz Olga Csornokról a 18 éves komjáti Deutsch Ilonával, és két másik lánnyal együtt négyesben aludtak egyetlen priccsen. A napi rutint az ismétlődő szelekciók izgalmai zavarták meg. Ezek során az SS-orvosok a gyengéket a krematóriumokba, az erősebbeket munkástranszportokkal más táborokba, üzemekbe küldték.

A táborba érkező komáromiakra újabb szelekció várt. Ezúttal a 14–16 éves fiúkat válogatták ki: egy külön, ún. gyermekblokkba kerültek és a következő két hónapot ott töltötték. Többnyire karanténban voltak, mert a táborban skarlátjárvány dühöngött. Végül 1944 augusztus közepén egy civil német mérnök érkezett: „Felszólított bennünket, hogy aki vasmunkát akar tanulni, jelentkezzen. Mi, minthogy valamennyien mielőbb szabadulni szerettünk volna a szörnyű birkenaui lágerből, mindnyájan (880-an) jelentkeztünk.” A mérnök végül 60 fiút vitt magával.

Ők a 40 kilométerre lévő eintrachthüttei altáborba kerültek és egy fegyvergyárban dolgoztak. „Az ágyúgyárban Birkenauhoz képest nagyon jó dolgunk volt” – mesélte később Berger György. 10 deka helyett fél kiló kenyeret kaptak margarinnal és egy kis darab szalámival. A birkenaui egy deci kávé helyett itt annyit ihattak, amennyit akartak, hetente kétszer járt lekvár. Bár a munkaidő 12 óra volt, két pihenőt is kaptak. Elszakadt ruháikat kicserélték, kéthetente tiszta alsóneműt kaptak. Más magyar kamasz fiúk visszaemlékezései jóval sötétebb képet mutatnak. Munka közben a német munkavezetők, a kápók és az SS-ek verték őket. Ha nem teljesítették az előírt normát, 25–50 botütést kaptak. A csempészésért az egyik 15 éves kárpátaljai fiút az elektromos szögesdrótok közé állították egy napra, majd egy vízzel teli cellába zárták. A szökevényeket kivégezték, a gyengélkedőn hetente 10-20 ember halt meg, a tüdőbetegeket a birkenaui gázkamrákba küldték.  

Az eintrachthüttei altábor egykori kapuja. (Fotó: Tiergartenstrasse 4 Association)

Egy nagysurányi fiú Birkenauban az A-14353-as tetoválási számot kapta, majd a szomszédos auschwitzi koncentrációs táborba helyezték. Dolgozott kőbányában, fegyverüzemben, majd egy építkezésre vezényelték: „Mikor a bunkereket csináltuk, az országút mentén láttunk női transzportokat, azokat, amelyek fürödni mentek, de nem volt szabad odamenni, egyszer azonban sikerült édesanyámat meglátnom, nagyon elkezdett sírni, semmivel sem törődve odarohantam hozzá, anyámnak sikerült egy cédulát nyomni a kezembe, abban előre leírta, hogy vele mi történt. Egy alkalommal ismét levelet és kenyeret küldtem neki, de szerencsétlenségemre egy SS megnézte, hogy mi van a kezemben, elszedte a levelet. Nem tudott magyarul olvasni, csak a megszólítást nézte, hogy »Édes Ancikám«, azt hitte, hogy egy leánynak írtam, lefordították neki a levelet és azután nem csinált emiatt semmit sem.” Klein József, aki az A-14452-es számot kapta, ugyanitt dolgozott. Szerencséjére hamarosan szobaparancsnok (Stubenӓltester) lett, viszont elszakadt a kisfiától, aki Birkenauban maradt.

Komáromiak a náci lágerekben

A Komáromból Auschwitz-Birkenauba deportált munkaképes nők és férfiak hamarosan szétszóródtak a Harmadik Birodalom területében. Eddig mintegy három tucat olyan koncentrációs és munkatábort, üzemet azonosítottunk, ahová kisebb-nagyobb csoportjaik eljutottak.

A már említett Komárom környéki gyereklányok a Krakkó melletti plaszowi koncentrációs táborba kerültek. Egy kőbányában dolgoztatták őket és „erősen vertek bennünket”. A napi munkaidő 12 óra volt. Legjobban a tábor parancsnokától, a Schindler listája című filmből ismert Amon Göth SS-Obersturmführertől (főhadnagy) féltek: „Az SS Kommandant fehér lovon járt” – emlékeztek később.

Amon Göth, a plaszowi koncentrációs tábor parancsnoka fehér lovon ellenőrzi a foglyokat. (Fotó: United States Holocaust Memorial Museum)

A lányok nem véletlenül említették. Más magyar túlélőkhöz hasonlóan ők is a parancsnok idomított kutyáitól rettegtek: „Egy véreb kísérte őt, ha meglátta, hogy valaki munkája közben csak pillanatokra megállt, kutyáját ránk uszította” – mesélték a felszabadulás után.

Göth szeretője a parancsnoki villa teraszán az egyik hatalmas kutyával. Az egyébként barátságos állatok az SS parancsára a foglyokra ugrottak és marcangolni kezdték az áldozatot. (Fotó: United States Holocaust Memorial Museum)

A lányokat Plaszowból újra Birkenauba hurcolták. Csak ekkor regisztrálták őket hivatalosan: karjukra az A-19305, A-22352, A-22353 és az A-22544-es stb. számokat tetoválták. Később az SS a KL Gross-Rosenhez tartozó kratzaui altáborba szállította őket, ahol a felszabadulásig egy fegyvergyárban dolgoztak.

Sok, a Monostori erődöt megjárt nőt és gyereklányt szállítottak a Balti tenger partján lévő stutthofi koncentrációs táborba. Innen hamarosan a környéken felállított munkatáborokba osztották szét őket. A kirívóan rossz körülmények és a brutális bánásmód következtében sokan meghaltak. Az áldozatok száma egyelőre ismeretlen.

A Komáromból deportált nagymegyeri Milder Edit a szelekciónál azt állította, hogy 17 éves. A középiskolás lányt később Stutthofba vitték. Ottani személyi lapja szerint a táborban a 91858-as fogolyszámot kapta. Nővérének, Olgának az eggyel nagyobb, 91859-es számot adták.  A Milder lányok nem élték túl a holokausztot.

Különösen sok komáromi és környékbeli zsidó került Buchenwaldba. Klein Józsefék 1945 februárjában érkeztek, a hóesés ellenére nyitott vagonokban. A főtábort ekkor már megbénították a légitámadások és a menekülő SS által mindenhonnan ideküldött transzportok. Kleinék napokig vártak a fertőtlenítésre és az új ruháikra: „Három és fél napig ültünk teljesen meztelenül, amíg a vízvezetéket megjavították és végre sor került ránk. Ezen idő alatt rengeteg halott volt itt, a halottakon ültünk…” Nem sokkal később jelentkeztek egy transzportba és a legnyugatibb koncentrációs táborkomplexum, a KL Natzweiler egyik altáborába, Bisingenbe kerültek. A svájci határhoz közeli láger 4200 foglyának 38 százaléka halt meg. A magyarok térdig érő sárban dolgoztak gyenge ellátás mellett.

Más komáromiakat a buchenwaldi főtábor alárendeltségébe tartozó altáborokba vittek. Legalább nyolc kisebb táborban (Berga-Elster, Duderstadt, Flößberg, Langstein-Zwieberge, Magdeburg-Rothensee, Markkleeberg, Rhemsdorf/Tröglitz, Schlieben) végeztek kényszermunkát. Sokan belehaltak.

Egyes férfiak és fiúk a langenstein-zwiebergei altáborban földalatti építkezéseken robotoltak. Ötven kilós cementes zsákokat cipeltek: „Hányszor estek össze fiatal, sovány serdülő kamaszok a nehéz zsákok alatt… Ahol egy zsák zuhant, felrepedt és kiömlött a cement, és ha a zsák »kaputt« lett, kaputt lett az ember is. Voltak napok, hogy ötvenet is meghaladta az agyonütöttek száma” – emlékezett egy túlélő a gyermekrabszolgákról. Duderstadtban a nők és a lányok a német légierőnek szállító Polte-Werke lőszergyárában dolgoztak két 12 órás műszakban. Munkájukért az SS naponta és fejenként 4 márkát számlázott az üzemnek. A korosabb SS-őrök viselkedése többnyire elfogadható volt, de a női felügyelők „sokat vertek”.

A magát 17 évesnek mondó komáromi Grünhut Olga Auschwitzból Bergen-Belsenbe, onnan pedig a KL Buchenwald duderstadti altáborába került kényszermunkára. Olga később a csehországi theresienstadti gettóban szabadult fel.

A markkleebergi altábor Junkers gyárában 1300 magyar zsidó nő és 250 francia női fogoly dolgozott. A magyarok között voltak 12 és 14 éves gyerekek is. A szadista Knittel SS-parancsnok az éjszakai büntetősorakozók alkalmával a hóba térdepeltette a rabokat. Többen megfagytak. Másokat az udvaron meztelenül állított vigyázzba. Egy 17 éves túlélő lány így emlékezett: „Vasárnapi szórakozásuk az volt, hogy nézték, amint egy szál ruhában, harisnya nélkül a legnagyobb hidegben szenet rakodtunk a vagonokba…” A terhes nőket Bergen-Belsenbe küldték, az újszülöttek pár nap alatt meghaltak. Volt, aki öngyilkos lett, mások a betegségekbe haltak bele. 1945. április 13-án 1539 főt indítottak útnak Theresienstadtba. A betegeket az erősebb bajtársaik húzták kézikocsikon, a menetképteleneket lelőtték az SS-ek. Végül csupán 703-an érkeztek meg, a többiek megszöktek vagy megölték őket.

Az egyik transzporttal egy komáromi fiú tartott Birkenauból a sachsenhauseni koncentrációs táborba: „Az egész úton egy falat ételt és egy korty italt sem kaptunk, szörnyen sok ember halt meg és meg is őrült. Megfigyeltük, az őrület úgy kezdődött, hogy először elkezdett az illető vetkőzni, este és éjjel kitört rajta az őrület és utána mindenkit meg akart gyilkolni.” Ő csak azért maradt életben, mert útközben a cseh munkások a vagonokba dobták az uzsonnájukat.

Berlintől 35 kilométerre: a sachsenhauseni koncentrációs tábor kerítése és főkapuja. A táblán felirat: „Figyelmeztetés nélkül lövünk”.

A Komáromból elhurcoltak közül különösen sokan lelték halálukat a bajorországi KL Dachauban, vagy annak valamelyik altáborában (Allach, Augsburg, Kaufering I–Landsberg, Landshut, Mühldorf I–Mettenheim, Mühldorf-Waldlager, Ötztal, Kaufering VI–Türkheim, Riederloh stb.).

A június 16-ai második komáromi transzporttal deportált férfiak és fiúk egy csoportját Birkenauból hamarosan az  allachi altáborba szállították tovább. Néhány hét egészségügyi karantén után kezdtek dolgozni: „A munka olyan nehéz volt, hogy Totenkommandónak (halálosztag) hívták. Mindennap pusztultak el emberek. Cementet cipeltünk a második és harmadik emeletre. Minden ok nélkül állandóan nagyon vertek. A nehéz zsákokkal a hátunkon állandóan futni kellett és ha valaki nem rohant, akkor puskatussal és bottal agyba-főbe verték” – emlékezett az egyik túlélő.

Egy másik csoport a mühldorfi altáborba került. Az első benyomások kedvezőek voltak: „Gyönyörű fenyves erdő tövén pihenünk, egy joviális bajor katona nagy előadást tart; van-e közöttünk lokomotív-vezető, darukezelő és aggódik, hogy fogjuk-e bírni az 50 kg-os cementzsákokat. Mi lelkesedünk, igen! Megfürdünk. Magyar lányokat látunk… remek kondícióban vannak, vigasztalnak bennünket, a kaja jó és adják a meleg vizet. Nagyszerűen megfürdünk… Elhelyezkedünk a blokkban. Ágyak vannak, micsoda paradicsom! …Az auschwitzinál nagyobb koszton kissé erőre kapunk, de ami azután jön, borzalmas…” – emlékezett a kevés túlélő egyike. „Az 50 kg-os cementzsákot 10 órán át rakni irtózatos munka. Nem tudtam, hogy a cement kémiailag ennyire aktív, kiszárítja a kezet, sorozatosan reped fel a bőr, vérző kézzel kell dolgozni… 35 lépcsőfokon kell felvinni a zsákot. Ennivaló alig van… Látom az embereket kidőlni. Kollégám édesapja két hónapja itt van. Munkaképtelen muzulmán már. Holnap megy transzporttal vissza Auschwitzba, a halálba…”

1945 áprilisában a különböző táborok kiürítése nyomán az SS több transzporttal küldött magyarokat a csehországi gettóba, Theresienstadtba. Közülük legalább 21 ember utolsó tartózkodási helyként, vagy lakhelyként Komáromot, további három fő Tatát jelölte meg. Egy kivétellel, valamennyien megélték a felszabadulást.

Kellner Moses (Mózes) Makón született, 1905. július 31-én. A deportálás előtt Komáromban élt. Bergen-Belsenbe hurcolták, majd onnan 1945. április 21-én vitték Theresienstadtba. A fenti dokumentum szerint a háború vége előtt néhány nappal, 1945. május 5-én halt meg.

A túlélők között több gyermek is volt. Az 1930-ban született Stern Edit és Stern Lea a szelekciók során 18 évesnek hazudták magukat. Rubinstein Esztert kiskorúként deportálták, Grünhut Olga még a felszabadulás napján sem volt 18 éves, a tatai Goldstein Rózsi pedig csupán 16 éves volt a háború végén.

A Komáromból deportált 5463 ember többségét az érkezés napján Auschwitz-Birkenauban ölték meg. A más lágerekbe továbbszállított munkaképesek közül a legtöbben a buchenwaldi és a dachaui táborrendszerben veszítették életüket. Jelenlegi adataink szerint mintegy háromtucat komáromi illetőségű deportált halt meg a másik bajor koncentrációs táborban, Flossenbürgben és altáboraiban (pl. Hersbruck, Leitmeritz), és valamivel kevesebb a KL Mittelbau táboraiban (elsősorban Ohrdrufban). Több mint százan sosem tértek vissza az ausztriai Mauthausenből és melléktáboraiból. Őket elsősorban Gusenben, Melkben,  illetve a hartheimi eutanázia kastélyban ölték meg, vagy dolgoztatták halálra, néhányan pedig Ebenseeből és Gunskirchenből nem tértek vissza. A hiányos adatok miatt egyelőre keveset tudunk a Bergen-Belsenbe, Gross-Rosenbe, Sachsenhausenbe hurcoltakról. A kutatás folytatódik.